A szívben is lehet zivatar...

Mostanában olyan magányosan érzem magam. Na jó, azért a barátaim mindig velem vannak és elfelejtetik velem a rossz pillanatokat.
De most, hogy így egyedül vagyok, most meg tud támadni a magány köde, amiből alig bírok kimászni. Talán be kéne szereznem  egy pára elszívót......?

 Annyian szerelmesek az osztályomban. Annyi embertől hallom, ahogyan áradozik a párjáról.Én velük örülök. De bennem, egy pici talpalatnyi hely sajog.
Sajog a semmitől. Az űrtől, amit nem tölt ki, senki és semmi.
Talán csak én vagyok most túl pesszimista. Lehet, hisz annyi jó dolog történik velem nap, mint nap.

Mégis....

Talán igaz a mondás, hogy aki egyszer megízleli a szerelmet, az soha többé nem felejti el. Ezért fogalmazhatunk úgy is, hogy hiányzik.

Hiányzik, hogy valaki átkaroljon, szeressen, gondoljon rám. Hiányzik, az hogy valakire gondolhassak.
Bár igaziból szerelmes még nem voltam.
Vagy én szerettem valakit, vagy engem szeretett valaki. Az, hogy én szerettem és ő szeretett, egyszerre, egyidőben sohasem volt még.
Majd egyszer. Nekem ez az egyszer annyira messzinek tűnik.
Egyszer a rózsák meg ígérték, hogy mire lehull ebben az évben az utolsó szirmuk, addigra megtalálom a szerelmet. Őket egy reggelen lekaszabolta a gondnok. Meghaltak a virágaik, de félek az ígéretüket nem teljesítik. Tudom nagyon elvont, vagy nem is tudom milyen ez a rózsás dolog.

Már én sem tudom igazán...

Most itt vagyok a szobámban. Csak én, csak magam. 

Éppen azt a számot hallgatom, ami még olyan nyolcadik táján,  annyi erőt adott nekem. Nagyon szeretm ezt aszámot. Annyi emlék jut róla eszembe, mégis olyan ritkán hallgatom meg.

Van benne valami keserűség, valami ami azt mondatja az emberrel, hogy igen, nagyon nagy bajban vagy, és elveszett vagy. De emellett benne van a változás szele is. Az a szél, ami képes olyan szárnyakat adni, amikkel a legmélyebb szakadékból is ki tudunk repülni. 

Nem rég nekem sikerült valamennyire összeszednem magam annyi idő után. Most egy kicsit elviselhetetlen vagyok, de ez vagyok én. Még csiszolódnom kell. De most a hibáim nem azért fognak lessan el-eltünetedzeni, mert eltakarom őket mások kedvért, hanem mert lecsiszolódnak, hogy én is helyetkaphassak az életem nyakékén. :)

Ma beszélgettem egy barátnőmmel. Azt mondta, hogy paranoiás vagyok. És őőőőő.... igaza volt. Tényleg csak bebeszélem magamnak, hogy vannak akik engem nem bírnak. Na ebben pl.: " csiszolódnaom kell. ;) 

Sokan érzik úgy, hogy velük mások gonoszak vagy kegytlenek. Esetleg hogy őket lenézik. Én is sokáig ezt hittem, sőt rajtam szerintem még többen átnézenk.

De nem ez a fontos, hanem az hogy mi hogyan élünk ebben a világban. A minap találkoztam egy barátommal, kicsit fura fazon szegényke, és egészen idáig nem szívesen mutatkoztam vele mindenhol. Aztán, miközben mi beszélgettünk, pont arra sétált egy olyan menő srác az ismerősi körömből, aki legtöbbször átnéz rajtam. Ha meg köszön nekem egy sziát, akkor  meg én a mennyekben járok. 

Nos, tehát ott beszélgettem a haverommal, amikor jött a menőgyerek, méghozzá oda hozzánk. Mivel tök nagy spanok voltak az általam kicsit gáznak tartott barátommal. Ezután tök jót beszélgettünk így hármasban. De én a történtek óta kicsit másképpen látom a világot.

 Ez egy teljesen átlagos szituációnak tűnik. Pedig szerintem a legnagyobb hiba ezt nem kezelni. Mi elvárjuk másoktól hogy ne nézzenek rajtunk keresztül, és hogy figyeljenek oda ránk, míg mi pontosan ugyan ezt tesszük meg csak éppen másokkal.

Furcsa faj az emberiség... 

Furcsa érzelmi kavar van bennem. Egy oldalról utálok valakit, másról közömbös is, de van bennem valami olyan szomorúság is, azért mert nem vagyok vel túlzottan jóban.
Az a vicces, hogy ez két emberre vonatkozik egy csajra és egy srácra. Ez abból a szempontból jó, hogy tudom nem vagyok szerelmes. Ez is haladás, mert legalább tudom hogy mi nincs. :)

Talán ennyit. Most csak ennyit. Hisz ezek a sorok futnaák át percenként  a fejemen. 

Kedvenc részem a történetemből:

 Volt egyszer egy este. Egy gyönyörű este. Volt egyszer egy fiú és egy lány. Volt egyszer egy meghívó, amit soha nem adtak oda, mert féltek hogy félreértik. Volt egyszer egy gonosz Gondolat, ami megmérgezte a legtisztább Érzést, és a haldokló Érzés testét odadobta a szerelmesek közé.

Most íródott egy levél, ami szintén nem lesz elküldve, de itt marad emlékül, hogy hirdesse másoknak, a gonosz Gondolat művét, a bizonytalanságot és félelmet a másik reakciójáról,

és létezzen, mint egy utolsó Remény. Egy üzenet amiben benne van az, amit rég el kellett volna mondanom.

"Hetek teltek el azóta hogy találkoztunk. Nem beszélünk, nem látjuk egymást. Nem tudjuk mi van  másikkal.

Magunkban, ha tényleg volt valami a régi emlékeket idézzük és némán fohászkodunk azért, hogy holnapra már ne is tudjunk a másik létezéséről.

Ki akarunk szakadni a történetből, amit még együtt írtunk. Azt hiszünk, hogy nem viszonozzák a szerelmünk, hogy valaki csak a szívünkkel játszik.

Tévedünk, és nem hiszünk a ritka csodákban ebben a szomorú világban. Pedig mindkettőnkben meg van a tehetség ahhoz, hogy másokat boldoggá tegyünk. Csak önmagunk nem vagyunk ott szívünk legeslegmélyén boldogok...

Hiányzik még valami ahhoz, hogy minden olyan legyen, mint amit megálmodunk éjszakáról éjszakára.

Lefekszem és felkelek. Utazok, felszállok és leszállok. Gondolkodom, s te is eszembe jutsz. Keresem a választ erre a rejtélyre. Én nem tudom a rejtvényt megfejteni, te nem tudod a rám rakott láncokat lefejteni. Segítenünk kell egymáson.Nem adhatjuk fel.

Én levetem a gátlásaimat, te ígérd meg, hogy nem adsz fel olyan rejtvényt aminek csak te tudhatod a megoldását. Akkor minden úgy lesz, ahogy lennie kell."

Már megint nem írtam egy csomó ideje.Pedig elhatároztam.Bizony. Na mindegy is. Ma voltam a német tanáromnál búcsú cserediák "bulin". Tök jó volt. Kár, hogy mennem kellett, mert a lány fáradt volt...

A buszon csak pár lámpa égett és kevés ember volt. Külön-külön kupacban ültek a németesek és a magyarok. Kivéve én meg a német lány. Az utazási idő csak 30 perc. Mégis nekem a végtelenségnek tűnt... Próbáltam beszélgetni a csere csajjal, de ő már nagyon fáradt volt. Így magamra maradtam. Volt időm gondolkozni, sajnos.

Mostanában mintha minden tönkrement volna.

Az egyik legfontosabb barátnőm a legtöbb szavamban támadást hall. Biztos jogosan érzi így, hiszen ilyenek maguktól nem alakulnak ki, csak ember alakíthatja ki a másik emberben.

Egy embre nem is ismer igazán, csak egy folyton változó és kapkodó felszínes személynek hisz. Ez van.

Egy másik barátnőmmel rosszban vagyok azt hiszem, de valójában azt sem tudom miért.  Szerintem ennek is jó oka lehet, ki tudja mi lehetett abban az óvatlan pillanatban amikor megbántottam, vagy amikor megtörtént a baj.

Sokan az osztályban azt hiszem átnéznek rajtam. Ezt megérdemlem, hiszem nem adtam nekik semmi okot arra, hogy egy kicsit többet lássanak/ismerjenek belőlem, mint egy lusta és szétszórt, néha-néha pánikrohamokat átélő csajt.

Nem vagyok koleszos, de nem érzem magamat bejárósnak sem. Nem találom az otthonomat. A két dolog között ragadtam, mint egy kerítésen ragadt üldözött. Nem tud leugrani és továbbmenni, de a üldözői sem érik el egy darabig. Hogy mi a folytatás? Nem tudom. Csak azt, hogy most rettentően egyedül éreztem magamat, és lehet, hogy ezt magamnak is köszönhetem. Bár tehetnék valamit ellene, de nem tudom hogy hol a hiba. És amíg nem tudom, addig helyrehozni sem tudom.

Lehet hogy ezek csak az infulenza, a fáradtság és a német lány okozta pillanatok miatt jött le így nekem és holnapra minent rendben találok, mint egy részeg aki másnapra kijózanodik, és holnapra már csak egy rossz emlék lesz minden, de lehet, hogy nem vagyok részeg és ez a valóság. Akkor viszont szeretnék mindent rendbe hozni.

Most lefekszem és remélem ennek a történetnek is happy end lesz a vége.

ma érkeztem haza az evezős túráról. szuper volt. egy csomó ideig azt hittem, hogy engem lousernek tartanak, de valahogy most másképp alakult a dolog. nem úgy, mint a hollywoodi siker storykban, hogy végül mindenki kedves lett velem. mindenki ugyan olyan maradt, csak a rálátási módom kapott szárnyra egy kósza angol dalban, aminek még a szövegét sem értettem. valami önbizalom féleséget adott és abban a pár másodpercben amig az én képembe dalolták, úgy éreztem jókor vagyok jó helyen. olyan volt az egész, mint a szél. van hogy észre sem veszed hogy mennyit könnyít a lekeden és van, hogy minden egyes másodpercét mennyként éled át. tehát fő, hogy amit élet ad becsüld meg.

Bármerre nézek, végtelen tenger, oly hangos a moraj.
Már nem is látom, hogy víz, vagy ember, eltakar.
Hajnaltól hajnalig tart,
lerágott szép szavak,
ezek csendben itt maradtak.

Mikor elszunnyad a város, lassan útra kel, engem jól ismer...
Álruhába bújtat, hogy ne fedezz fel, ha feléd megyek, és te...

Refr.:
Új napra ébredsz, neked minden oly szép...
Ellopnának tőlem a felhők, ha az árnyékod lennék...

Jókor voltam a rossz helyen, nem is történt semmi sem.
Így várok évek óta már...
A szivárvány hazugság,
az egészet kitalálták!

Mikor elszunnyad a város, lassan útra kel, engem jól ismer...
Álruhába bújtat, hogy ne fedezz fel, ha feléd megyek, és te...

Refr. 5-szor:
Új napra ébredsz, neked minden oly szép...
Ellopnának tőlem a felhők, ha az árnyékod lennék...

________________________________________________________________________________

Szemétre vetett kacatok közöttük turkál a szürke fény,
széttépett mindennapok, ó, valakit várnak...
Néha az arcod meggyötört, kidobott levelek véresek,
törékeny cseppkő összetört, ó, mindent láttam...

Ott várok a sorok között, talán egyszer rám találsz.
Üvöltök, integetek Neked, de ha nem látsz...

Refr.:
Lehetek a víz, lehetek a tűz,
lehetek a szél, -ami Téged mindig űz-,
az árnyék, lehetek a fény, akkorsem értenél!
Lehetek a víz, lehetek a tűz,
lehetek a szél, -ami Téged mindig űz-,
az árnyék, lehetek a fény, úgysem értenél!

Nem kellenek a nagy szavak, hallom minden sóhajod,
elárul minden szívverés, ó, nálam jártál...
Kezed nyomával díszített pulton felejtett pohár,
ez a film lassan pereg, ó, már százszor láttam...

Ott várok a sorok között, talán egyszer rám találsz.
Üvöltök, integetek Neked, de ha nem látsz...

Refr.:
Lehetek a víz, lehetek a tűz,
lehetek a szél, -ami Téged mindig űz-,
az árnyék, lehetek a fény, akkorsem értenél!
Lehetek a víz, lehetek a tűz,
lehetek a szél, -ami Téged mindig űz-,
az árnyék, lehetek a fény, úgysem értenél!

Ott várok a sorok között, talán egyszer rám találsz.
üvöltök, integetek Neked, de ha nem látsz...

Jó régen írtam....

Tegnap voltam sétálni a patak parton és találkozam egy öregemberrel, aki már két éve él a patakparti öregekotthonában. Megkért, hogy segítsek neki kacsát etetni, és közben bevezetett az ottani élővilág életébe. Mesélt a kacsákról és a patkányokról. Tudta, hogy melyik mikor született és melyik mennyi idős. Érdekes volt ott állni és beszélgetni egy ismeretlen emberrel egy hídon, miközben a nap lassan lemegy, a víz halkan csordogál és bicikliző családok mennek el a hátatok mögött. Olyan nyugodt volt és úgy éreztem mintha otthon lennék, mintha idetartoznék. Jó volt. Jól esett. Talán ez hiányzott nekem eddig a legjobban Zuglóból.

Tegnap beszéltem msn-en az egyik barátnőmmel akivel szinte mindig hasonló cipően járunk. Ő is jól van.

Most valahogy úgy érzem, hogy minden kezd rendbe jönni és az új feladatok fognak akadályt képezni az életemben, nem a régi dolgok.

Furcsa, hogy erre egy olyan ember ébreszettt rá, akit akkor láttam életemben először és azt hiszem utoljára, és nem is beszélt neke másról, mint a kacsákról és a patakról...